Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Pulitzer kalandos élete Progresszivitás és példaérték. Csillag András, www.prherald.hu, 2007. április 12. Százhatvan éve (1847. április 10.-én) született Makón Pulitzer József (azaz Joseph Pulitzer, 1847-1911) magyar származású amerikai sajtómágnás, az újságíróknak adható legnagyobb szakmai kitüntetés, a „Pulitzer-díj” alapítója. A „The World” címû, egykor híres lapjának eredeti példányai – más régi hírlapokhoz hasonlóan – ma már többnyire csak nehezen olvasható, kifakult (fekete-fehér) mikrofilmen találhatók az amerikai közkönyvtárakban. Pulitzer ellentmondásos pályafutása során a modern, progresszív újságírás vezéregyénisége, majd a W. R. Hearsttel vívott könyörtelen konkurenciaharca közben – átmenetileg – a szenzációhajhász negatív zsurnalisztika, a „sárga sajtó” prominens képviselõje volt. A rapszodikus, nagy formátumú egyéniség hazánk szülötte. A 19. század végén általa meghonosított új stílusú hírlapírás („new journalism”) a mai magyar írott és elektronikus média számára is tartogat néhány példaértékû üzenetet. Joseph Pulitzer világosan látta: ha újságát tömeglappá kívánja tenni, ha befolyásolni akarja az elnökválasztást és az ország politikai életét, széles tömeget kell olvasótáborába vonzania. Tisztelte az értelmiségnek szóló kortárs elitlapokat, de látván azok mérsékelt olvasottságát, saját célkitûzése ez volt: „–Az egész nemzethez akarok szólni, nem pedig a kiválasztottak valamely csoportjához.” A példányszám növelésének fontosságáról – ha kell, szenzációs hírek segítségével – máskor így vallott: „Ha egy újság csakugyan a köz érdekeit akarja szolgálni, nagy példányszámra van szüksége, elõször is mert híreit és véleményét a lehetõ legszélesebb körben kell terjesztenie; másodszor, mert a példányszám hirdetést jelent, a hirdetés pénzt hoz, a pénz pedig függetlenséget teremt.” Tisztában volt azzal, hogy eredményes üzleti tevékenység nélkül reformelképzeléseit sem tudná széles körben tudatosítani. Ily módon az amerikai sajtó történetében elsõként valósította meg a gyakorlatban is azt a liberális gondolatot, miszerint a gazdasági siker összeegyeztethetõ a társadalmi felelõsséggel. Miután a reakciós Legfelsõbb Bíróság az 1880-as évek második felében a jövedelemadó bevezetését alkotmányellenesnek nyilvánította, Pulitzer – lapjában meghirdetett – társadalmi reformokat követelõ cselekvési programjában különös hangsúlyt kapott a monopóliumok és a magas jövedelmek megadóztatása csakúgy, mint a korrupció üldözése vagy a politikai hátterû állásosztogatásnak véget vetõ köztisztviselõi reform stb. Erre irányuló erõfeszítéseit hivatástudatból, közérdekbõl tette. Tudta, hogy ha egy lap megvásárolható, pláne ha megvesztegethetõ, az végsõ soron bizalomvesztést, és üzleti veszteséget okoz. A jelentõs hirdetési bevételeken, olcsó piaci áron, nagy példányszámon nyugvó üzletpolitika nélkülözhetetlen kelléke volt a The World gazdasági és politikai függetlenségének, stabilitásának. A hatékony üzleti stratégián túl a lap sikerének kulcsa szerkesztõi politikájában rejlett. Ennek lényege a népszerû tömeglap és a színvonalas elitlap tulajdonságainak egyesítése volt. Újdonsága abban állt, hogy voltaképpen már ismert zsurnalisztikai módszerek sokaságát ötvözte. A tömegigények és a minõségi igények egyidejû kielégítésére törekedett. Ennélfogva kettõs arculat jellemezte: figyelemkeltõ, szenzációs tudósításokkal tarkított hírszolgáltatás, valamint magvas vezércikkeket, kommentárokat tartalmazó fajsúlyos szerkesztõségi oldalak. Funkcióját tekintve a Pulitzeri sajtó eleget tett a modern újságírás alapvetõ kritériumainak, amennyiben rendkívül informatív volt, kritikát és ellenõrzést gyakorolt a köz érdekében, tanított és nevelt, továbbá feladatának tekintette a szórakoztatást. Mindezt egyszerû nyelvezettel, gazdagon illusztrált, változatos és olvasmányos stílusban tette. Több ismert és bevált módszer egyesítésével igyekezett tehát a szerkesztõ egy olyan sajátosan új, sok szempontból minõségi lapot adni Amerikának, melyre annak a 19. század végén szüksége volt. Nem csupán azért, mert a „rablóbáró-korszaknak” nevezett amerikai vadkapitalizmus idején csak kevesen törõdtek szociális problémákkal, hanem egyebek mellett azért is, mert a sajtó hitelessége és tárgyilagossága általában alacsony szinten állt, az újságok oldalain politikai elfogultság, opportunizmus és egyéb túlzások láttak napvilágot a tartalmi sokoldalúság igénye nélkül. Irányítása alatt a The World szerkesztõi lelkiismeretessége, hitelessége révén gyors elismerést vívott ki magának. Tömeglap lett, de nem sekélyes bulvárlap. Felismerte potenciális olvasótáborának jellemzõit. Így képes volt a társadalom széles rétegeit – köztük a munkásokat, a bevándorlókat, a és a nõket is –, megszólítani oly módon, ahogyan az egy színvonalas napilaptól ma is elvárható. Idõtálló eszmék A majdani sajtócézár zsurnalisztikai elveit és módszereit vizsgálva, számos haladó elemet fedezhetünk fel azokban. Pulitzer egyik leggyakrabban hangoztatott elve ez volt: „– A sajtó legfõbb küldetése nem csupán a hírközlés, hanem a közszolgálat.” Bár számára a hírszerkesztés, a hiteles tájékoztatás, vagyis a napilap informáló szerepe alapvetõ jelentõséggel bírt, a korra jellemzõ – üzletileg, politikailag elkötelezett - napisajtótól eltérõen a közérdek szolgálatát („public service”) elsõrendû morális feladatának tekintette. Ennek igyekezett független platformról, félelem és részrehajlás nélkül megfelelni. A The World „A sajtó küldetése” címû szerkesztõségi cikkében így adott hangot ezzel kapcsolatos véleményének: „A legfõbb küldetéséhez hû lap azzal foglalkozik, hogy mi legyen holnap… Nem elegendõ krónikásként beszámolni az emberek életérõl, gondolatairól s visszatükrözni hangulatukat… A sajtó legfõbb feladata a közszolgálati tevékenység. Ennek úgy tehet eleget, hogy közli a híreket, és az aktuális eseményekkel kapcsolatban félelem nélkül kimondja az igazságot…” Pulitzer lapja az 1880-as évek közepére konszolidált anyagi helyzetben levõ, szuverén intézmény lett. Pártokkal, gazdasági érdekcsoportokkal alárendeltségi, illetve függõségi viszonyban nem állt, így tudott mind több sikerrel eleget tenni a köz érdekében kritikát és ellenõrzést gyakorló funkciójának. Számos eset bizonyítja, hogy nem volt zsarolható vagy megvesztegethetõ; nem lehetett neki diktálni vagy elhallgattatni; a magánérdeket nem támogatta a közérdekkel szemben. A The World közszolgálati küldetése a nyilvánosság erejére támaszkodott. Ennélfogva tulajdonosának másik gyakran hangoztatott elve méltán lehetett ez: „A nyilvánosság a világon a legnagyobb morális hatóerõ.” Munkatársait egy-egy sajtókampány elõtt e szavakkal biztatta: „– Gyújtsunk világosságot, a nyilvánosság világosságát.” Elnökválasztások idején a lap olvasóinak a tisztakezû, feddhetetlen jellemû, haladó nézeteket valló jelölt támogatását ajánlotta, miközben bátor sajtóhadjáratokban irányította a figyelmet a társadalmat aggasztó kérdésekre, a megoldásra váró problémákra. Így például nem csekély része volt abban, hogy negyedszázados republikánus uralom után 1884-ben a demokrata párti kormányzó, Grover Cleveland lett az elnök, aki a támogatás jelentõségét nyilvánosan is elismerte. James G. Blaine, a republikánusok jelöltje, Pulitzer szemében az ipari- és banktõke korrupcióval átszõtt, szociálisan érzéketlen, reakciós hatalmának volt a megszemélyesítõje. A The World talán leghíresebb leleplezõ akciója - korabeli szóhasználattal: közéleti „keresztes hadjárata” - során feltárta és nyilvánosságra hozta a nagy New York-i életbiztosító-társaságoknál folyó visszaéléseket. A vezetõk az ügyfelek pénzét korrupt módon saját célra, spekulációra, politikusok és a sajtó megvesztegetésére, illetve választási kampányadományként használták fel. A hatóságok felelõsségének felvetése után a 20. század elsõ évtizedében magas szintû vizsgálat zajlott le s ennek eredményeként, valamint a közvélemény nyomására átfogó reformokat, új törvényi szabályozást vezettek be. Midon 1907-ben, hatvanéves korában Pulitzer bejelentette visszavonulását lapjai aktív irányításától, a következõ, hitvallásszerû útmutatást hagyta hátra fiainak és a szerkesztõknek: „– Tudom, hogy visszavonulásom az alapelveket nem érinti s a lap mindig a haladásért és a reformokért fog harcolni; sohasem nézi el az igazságtalanságot és a korrupciót; küzd a demagógok ellen; nem csatlakozik egyik párthoz sem. Mindig szembeszáll a kivételezett osztályokkal és a köz megkárosítóival, mindig a szegényekkel rokonszenvez s hivatásának tekinti a közjó szolgálatát. Sohasem lehet elégedett csupán a hírek kinyomtatásával. Maradjon kíméletlenül független, sohase féljen megtámadni azt, ami rossz…” Mint önálló laptulajdonos személyesen is elkötelezte magát a reformokat ígérõ Demokrata Párt mellett. Az 1880-as években politikusi ambícióinak csúcsán, kongresszusi képviselõsége idején azonban felismerte: az általa célul kitûzött független újságírás csak megalkuvás árán egyeztethetõ össze az aktív politizálással. Amikor ezzel kapcsolatban válaszút elé került, a saját önmegvalósításához alkalmasabbnak vélt hírlapírói hivatást választotta, noha a politika lételeme volt. Ezután – mint párton kívüli, független demokrata –, nem csupán régi pártjának korrupt vezetõségét s programjának egyes részeit bírálta hangosan, hanem befolyásos lapja sokszor ellenzéki módjára bánt a demokrata párti elnökkel is. Az alkotmányban garantált sajtószabadság Pulitzer számára tehát nem csupán a kormánytól való függetlenséget, hanem a pártoktól, illetve üzleti-gazdasági érdekeltségektõl való politikai és anyagi függetlenséget jelentette. A sajtószabadság védelme Megtörtént, hogy a sajtószabadság érvényre juttatásáért a bíróság elõtt kellett kiállnia, méghozzá nem kisebb személyiséggel, mint az Egyesült Államok elnökével szemben. Híven korábban idézett hitvallásszerû útmutatásához, a The World másik híres leleplezõ kampányára 1908-ban került sor, mégpedig a Panama-csatorna építése körüli pénzügyi visszaélések okán. A lap tudomására jutott ugyanis, hogy az USA kormánya 40 millió dollárt fizetett az Új Panama-csatorna Társaság vagyonáért, és koncessziós jogáért röviddel azután, hogy a csõd szélén álló francia cég amerikai spekulánsok kezébe került. A csatornaépítésben érdekelt befektetõk között a hatalmon lévõ politikai elithez tartozó személyek neve is szerepelt, ami korrupciógyanússá tette az üzletet. Míg a The World azt firtatta, hogy „Kik kapták a pénzt?” és kongresszusi vizsgálatot követelt, a sértett Theodore Roosevelt elnök rágalmazás címén hivatalból bûnvádi eljárást indíttatott a lapkiadó ellen. A koncepciós perben a szövetségi kormány hatalmával szemben kellett védenie magát és a sajtószabadságot a nagy nyilvánosság elõtt. De lapját elhallgattatni nem lehetett, miközben további erõfeszítéseket tett a Panama-ügy haszonélvezõinek leleplezésére. A bíróság végül elejtette a vádat: a szövetségi kormánynak az a kísérlete, hogy újságot rágalmazásért perbe fogjon, jogilag megalapozatlannak és alkotmányellenesnek bizonyult. Gyõzelemre vitte a sajtószabadság alkotmányos garanciájának érvényesülését, s az elnököt vagy a kormányzatot „megsértõ” sajtó szankcionálására nem sikerült precedenst teremteni. Amerikában a sajtó politikai hatalommá válása Pulitzer színre lépésével teljesedett ki. Abban az értelemben legalábbis, amiért az kiérdemelte a „negyedik hatalmi ág” megtisztelõ címet: nincs ugyan formális döntéshozó pozícióban, ám ellenõrzõ funkciót gyakorol; akár elnököt képes hatalomra segíteni vagy székében megingatni, s lényegi politikai folyamatokat tud hatékonyan befolyásolni, jobban, mint valaha. Ekkor, a 19-20. század fordulóján, a napisajtó megújulásával kapcsolatos viták közepette kristályosodtak ki azok a tendenciák, amelyek az eltelt száz esztendõben tovább csiszolódva, elvezettek a mai Amerikában demokratikusnak tekintett elvekhez. Ezeknek legfõbb tétele, hogy szabad politikai rendszer nem létezhet szabad sajtó nélkül, mint ahogy ez fordítva sem lehetséges. Arra, hogy számára a gyakorlatban miben nyilvánult meg a sajtószabadság, fentebb már utaltunk. Ehhez még hozzátesszük, hogy természetesen tisztában volt a sajtó politikai hatalmával, de nem kérkedett és nem fenyegetõzött vele, zsarolásra nem használta, mint afféle „revolveres” újságíró. Hearsttel ellentétben saját politikai ambícióinak megtámogatása céljából sem élt vele vissza. A spanyol-amerikai háború idején uralkodó „rendkívüli állapotot” kivéve, felelõsségteljesen igyekezett lapjainak befolyását a haladás irányába terelni. A modern sajtó kialakulásának hõskorában sokszor hallatta hangját az „új hírlapírás” társadalmi és politikai hasznosságáról. Az ezzel kapcsolatos viták közepette gyakorta ellenállásba ütközött. Némi vonakodás után a New York-i Columbia Egyetem hajlandóságot mutatott arra, hogy adományát elfogadva, a 20. század elso évtizedében hozzálásson a diplomás újságíróképzés megszervezéséhez. (E felajánlás egyik részeleme lett azután a róla elnevezett rangos díj is.) Ekkoriban jelent meg egy terjedelmes tanulmánya, a The College of Journalism is, amely a felsõfokú újságíróképzõ tanintézet létjogosultságát volt hivatott indokolni. Ebben tág teret adva saját zsurnalisztikai elveinek, lankadatlan idealizmussal és pátosszal öntötte szavakba a sajtószabadságról alkotott nézeteit: „– E köztársaság és sajtója együtt fog felemelkedni vagy elbukni. Egy életrevaló, elfogulatlan, közszellemtõl áthatott sajtó, amely megfelelõ felkészültségénél fogva tudja, mi a helyes út s van bátorsága annak hirdetésére, fenntarthatja azt a morált, amely nélkül a demokratikus kormányzás is képmutatássá aljasulna. Egy cinikus, mások zsoldjába szegodo, demagóg sajtó idõvel magát a népet is erre a szintre züllesztheti le.” A The World húsz évvel élte túl neves tulajdonosát: 1931-ben megszûnt, a nagy gazdasági világválság áldozata lett. Szellemiségét azonban olyan tekintélyes lapok vitték, illetve viszik ma is tovább, mint a St. Louis Post-Dispatch, a The New York Times vagy a The Washington Post. Gondoljunk csak bátorságukra, nem csekély kockázatvállalásukra, mikor is az 1970-es évek elején – szembeszállva az amerikai adminisztráció apparátusával – megjelentették a vietnami háborúval kapcsolatos, kompromittáló Pentagon-iratokat, vagy kirobbantották a Nixon elnök lemondásához vezetõ Watergate-ügyet. Az Amerikai Egyesült Államokban Joseph Pulitzer óta tudják, hogy ha a sajtó nem „nyüzsög” és nem „furakodik”, a politikusok nem tanulják meg, hogy elszámolással tartoznak. Az elektronikus és az írott sajtótól egyaránt elvárják, hogy a hiteles tájékoztatás mellett szórakoztasson és tanítson, egyszersmind mutassa be és ütköztesse a különbözõ irányzatokat, valamint félelem és részrehajlás nélkül képviselje a társadalom érdekét. A mai magyar média munkásainak is van még mit tanulni e gazdag életmû vezérlõ elveibõl. Csillag András Pulitzer kalandos élete. Progresszivitás és példaérték., www.prherald.hu, 2007. április 12.